Holnap - Novella

 Szóval lassan fél éve, hogy jelentkeztem egy novellaversenyre, de magáról a versenyről ne beszéljünk, mert rémes volt. Mindenesetre jó egy hónapot dolgoztam ezen a novellán, az irodalom tanárom segítségével. Gondoltam ha már annyi munkát beleöltem felrakom a blogra. 

(u.i. ez a finomított változat, szóval ja. Oh, és a nevek is magyarosítva lettek, ami miatt nagyon szomorú vagyok, mert imádtam az eredeti neveiket, főleg a főszereplőjét.)  

(u.u.i: soha többet nem megyek versenyre)

A hajnali napsugarak bágyadtan kúsznak be a szobába a rendezetlen függönyök mellett. Simon Eszter az íróasztalnál ül, egyik kezében egy bögre, benne gőzölgő kávé, a másikban egy füzet. Elégedetten szemléli a cifra betűk seregét a csíkos papíron. A legfelső sorban az áll: teendők, mellette az aznapi dátum. Eszter iszik egy kortyot, a forró ital végigmar a torkán. Ahogy egyre csak a  listát nézi, felötlik benne valami, megragadja a tollat, s gyorsan lefirkálja. Végigolvassa a pontokat, miközben a bögre peremét az ajkaihoz érinti. Mikor a végére ér, elégedetten bólint, majd nagy kortyokkal magába önti a kávét. Ma a szokottnál is biztosabb önmagában.

– Na, hajrá – mondja és, az immáron üres bögrét az asztalra csapva, felpattan a székből.  

Negyed órával később, már az osztályterem ajtaja előtt áll (tölgyfa, melybe túlcsicsázott mintákat faragtak.) A tenyere a kilincsre csusszan, az ujjai összeszorítják az aranyozott fémet. A mai, gondolja magában elszántan, ez a nap lesz az én nagy diadalom.

Azzal belép.

Diákok ücsörögnek mindenfelé a padokban, a népszerűbbek, egy kupacba tömörülve, hangosan nevetnek. A terem borús, alkonyszínű maszat benne minden; a padlón sötét árnyékok kúsznak végig, a lámpa fénye sárgás és kába.

– Sziasztok – dünnyögi Eszter, halkan, a szája éppen megmoccan.

Senki nem reagál.

Az előző napok, hetek, évek kudarcba fúlt próbálkozásai peregnek le a szemei előtt, minden bukása és elkeseredése. Hányadik alkalommal hazudja magának a siker lehetőségét? Olyan elkeserítően sokadszorra. A torkában egy csomó, a lábain ólom. Eszébe jut, hogy holdjárásban kitolat és elfut valahova nagyon messzire, de nem akarja feladni. Ma nem.

Vontatott, sietős lépésekkel közelíti meg az egyszemélyes padot, aminek jobb felső sarkába halványan a monogramját karcolta. Lehuppan a kényelmetlen székre, a táskát a pad tetejére dobja, és előkeres belőle két füzetet és egy tollat.

Fellapozza az egyiket: rajzokkal teledíszített szövegáradat, alkalmankénti kottákkal vagy dalszövegekkel kiegészítve. Ugyanaz a kuszaság köszön belőle vissza, mint ami a fejében kavarog fékezhetetlenül.

Visszaolvas egy régebbi gondolatmenetet, amiben a kollégiumi közfürdők hátrányát részletezi. Alább egy Walford Graham Robertson-ról készült egészalakos festmény lelkes elemzése.

Hangos nevetés ricsajára pillant fel. A népszerűbb diákok csapata kacag, majd Zoé csúszik le a padról, a barátai mellől.

Kis Zoé magáénak tudhatja az osztály szépe titulust. Amikor Eszter először meglátta, azt hitte, csak jó napja van, elvégre mindenkinek vannak napjai, amiken ragyog. Aztán Zoé másnap is megjelent, és szép volt, talán még szebb. A lányok mind féltékenyek voltak, a fiúk pedig megelégedtek azzal is, ha csak beszélgethettek vele. Viszont minden háta mögött elsuttogott kritika ellenére mindenki szerette Zoét. Túl szép volt ahhoz, hogy ne így tegyenek. Eszter a maga részéről tisztelte, irigyelte a népszerűségét, és néha, ha úgy hozta az élet, ősellenségként gyűlölte.

Egy hosszú pillanat múlva inkább visszafordul a füzetéhez, ott legalább érti, mi történik.

Toll koppan a padlón, Eszter erre a hangra ocsúdik fel gondolataiból. Eltűr egy kósza, arcába omló tincset, majd kinyújtja egyik kezét a toll irányába. Nem éri el. Nyújtózkodna tovább, amikor is egy pár fekete cipő jelenik meg a toll mellett, s a hozzátartozó kéz felveszi azt.

– Tessék – mondja a fiú. A hangja érdes, éles, édes, csontvelőbe maró, ócska popslágerbe való. Simon Eszter óvatosan, bizonytalanul emeli fel a pillantását. A srác – ez már egészen biztos – Bognár András, az osztály, sőt, az egész iskola szív- és liliomtiprója, aki most egyenest Eszterre mosolyog.

A lány kihúzza magát, komor arcot vág, és megköszörüli a torkát. Kavarog a gyomra, és feszült, ugyanakkor izgatott. Nem tudja eldönteni, hogy most menthetetlenül boldog, vagy menthetetlenül zavarodott. Az utóbbi valószínűbb. Kecses mozdulattal nyújtja előre a kezét, és minden erejével azon ügyködik, hogy ne remegjen. Bognár András átadja neki a tollat, és Eszter úgy érzi, ez most egy fontos pillanat. Izgatottságát leplezni próbálván összeszorítja az ajkait, összevonja a szemöldökét, s így pillant az immáron tenyerében pihenő tollról megint Andrásra. A fiú döbbenten pislog, majd hátrasimítja szőke tincseit egy bevált mozdulattal, hagyja, hogy azok visszaperegjenek a homlokába. Eszter élesen veszi a levegőt. Jót tenne most neki egy pohár hideg víz. Az arcába. Pohárral együtt. Attól talán észhez térne.

Tudja, hogy vagy mondania kellene valamit, vagy elfordulnia, vagy legalább szemközt köpni a srácot, mert a fenébe is, ennél minden jobb. Amúgy sem nézhet hat másodpercnél tovább valaki szemébe. Nem illik. Legalábbis a bátyja ezt mondta.

Eszter a füzete felé pillant egy törtmásodpercre. A harmadik pont: “élj minden lehetőséggel!”  Tehát erőt vesz magán. Csak éppen azt nem tudja, mit mondjon. Az a jobb eset,  amikor nem támadnak ötletei. Az ötletek mindig magukkal hozzák azt a következményt, hogy Simon Eszter lélekben sikolypózba vágja magát és visít, amíg fizikai testével csak nagyokat pislog, és a cipőjét elemzi.

Művien köhint.

– Kösz’ – morogja végül.

– Szívesen – azzal elsétál.

Eszter visszafordul a firkákkal díszített füzetéhez, szenvedve görnyed előre. Gondolatok cikáznak a fejében. A szíve zakatol, és dübörög, olyannyira, hogy félő, kiszakad a testéből. Jelenleg teljesen el van veszve, és meggyőződése, hogy Bognár András szerelmes belé. Legalábbis az lenne az elvárás. Elolvasott egy könyvet még fiatalabb korában, ami gimnáziumi románcokról szólt, és abban is hasonlóan alakultak az események. Vagy legalábbis volt benne egy menő fiú és egy kevésbé népszerű lány. Eszter tudása ezen a ponton zsákutcába fut, szóval inkább úgy határoz, befejezi a félbehagyott rajzot a lap jobb felső sarkában.

Balra billenti a fejét, a kezével kitámasztja az állát, és figyeli, amint az esőcseppek versenyt futnak az ablakon. Kolozsváriné tanárnő egyenlete hullámzik a táblán, a kréta kopogása hirtelen abbamarad. A nő halkan hümmög, Eszter a szeme sarkából figyeli, amint összepakolja a motyóját az asztalról, s amikor ismét az osztály felé fordul, tekintete elrettentően villan. Eszter bátortalanul húzza összébb magát, menekülve a tanárnő esetleges észrevételei elől. Azt kívánja, bárcsak végre észrevenné, hogy két perce kicsöngettek. Megszólalni eddig senki sem mert. 

– Mára ennyi. Köszönöm a figyelmet – mondja Kolozsváriné monoton hangon. A következő pillanatban egyenes vonalú, gyorsuló mozgást végezve távozik.

Az osztály egyként lélegzik fel, mélyen és felszabadultan, amikor elhagyja a termet. Mindenki beszélni kezd, pakolni és rendezkedni. Eszter belekotorja a cuccait a fekete táskába, majd a vállára dobva azt, megindul a kijárat fele. Magában az órarendjét mondogatja, és elégedetten állapítja meg, hogy már csak pár óra maradt vissza. Valamivel elégedetlenebb a következő miatt: eddig az égvilágon semmit nem tett azokból, ami a listáján szerepel, sőt ami azt illeti, csendes megfigyelőként gubbasztott hátul, mint holmi vándorló madár, aki valahogy mégis itt ragadt a zord télre.

Befordul a folyosón, céltudatosan haladva a lépcső felé.

Ekkor jut eszébe, hogy fizika előtt kért egy tollat Szabó Nikitől, ráadásul akkor, amikor annak mind a három barátnője ott tartózkodott. Szívében az elégedettség virága úgy kel életre, mint  Frankenstein szörnyetege. Máris várja a pillanatot, hogy amint felér, egy túlrajzolt pipát készíthessen a kettes pont mellé, miszerint: “kezdeményezz beszélgetést!” Persze eközben úgy tesz, mint aki nem szeretne ájulásig ölelgetni valakit örömében, és rezzenéstelen arccal baktat tovább.

 Elsétál a zeneterem előtt, zongoradallam kígyózik a levegőben, körbeveszi, fojtogatja. Liszt, Liebestraum – állapítja meg gondolatban, az arcán szétfut egy halovány mosolygörbe. Ám hirtelen rátör a hiány a saját zongorája iránt. Egy gyönyörű, hófehér Steinway & Sons, amit még a tizennegyedik születésnapjára kapott. A hangszer neve mellesleg Henrik. Simon Eszter újabb furcsa szokása: szeret nevet adni mindennek, aminek csak lehet.

A gondolataiba révedve rágózik a folyosón, a 324-es terem ajtajában, ami szokás szerint zárva, és a diákok szinte már elvárják, hogy úgy is maradjon, amíg a magyarázkodások közepette megjelenő kémia tanár ki nem nyitja azt. Katona Dávid libben oda elé a maga száznyolcvanakárhány centijével, és rosszfiús kisugárzásával. A srác egész lénye az ordítja: punkrock és halálmetal.

– Van rágód? – kérdezi mély, rekedtes hangján.  – Adsz?

Sokkal inkább kijelenti, mintsem kérdezi a dolgot.

Eszter döbbenten pislog, s közben óvatosan bólint, mint aki épp egy démonnal üzletel. Egyik kezét a zsebébe süllyeszti, és elkezd kutatni. Retteg, maga sem tudja miért. Belenéz Katona Dávid szemeinek fullasztó kékjébe. Alámerül bennük, és elveszik. A feje üres verem, a lelke reszket, magával sodorja a reménytelenség zord vihara. Tehetetlenül kapálózik józan esze után, keresve a szavakat. Hangtalan hangot hallat, elemészti a végtelen óceán, ami kék, mint Dávid íriszei, és nincs se kezdete, se vége, örök és halhatatlan.

A cigarettásdoboz mintegy mellékesen zuhan a padlóra.

Simon Eszter szíve kihagy egy ütemet, gyorsan felmarja, visszanyomorgatva a zsebébe.

– Dohányzol? – hallatszik Katona Dávid lekezelő, gunyoros beszéde. A fiú némileg megszeppentnek tűnik, de a szája sarkában ott lapul egy számon kérő, ravasz vigyor, mintha holmi bűntetten kapna valakit. Egy olyan valakit, akinek parfümje keveredik, szinte már egyé válik a kesernyés füsttel, és a jellegzetes szag messziről megcsapja az embert. Ám igaz, ami igaz, Katona Dávid ilyesmivel nem foglalkozik sohasem.

Eszter bólint, kerülve a srác tekintetét, és mindeközben a következőket gondolja:

– Ami azt illeti igen. Miattatok. Még tavaly, másodikban láttalak titeket cigizni, a sportszertár mögött. Nem leskelődtem, vagy ilyesmi, csak pont arra jártam. Egyébként nem áll jól a fültágító, csak  gondoltam szólok. Ha már a haverjaid nem mondják a szemedbe.

 Mire az utolsó tanórán találják magukat, már mindenki kimerült és türelmetlen, ellenben lappang bennük a szabadság bizsergése, ami minden elmúló perccel egyre erősebben mar végig a testükön, együtt csobogva vérükkel.

 Az irodalom tanár az ötvenes évei végén járó, szőke, göndör hajú férfi, akit szinte csillogó fény gyűrűként vesz körül a pozitivitása. Ahogy az iskola diákseregének jelentősebb zöme, úgy Eszter is úgy vélekedik, ő bizony a legjobb tanár az egész országban, de legalábbis az iskola tantestületében biztosan. Első évesként azt tervezte, ha más diákokkal nem is, majd vele összebarátkozik. Hát nem jött össze. Ennek ellenére izgatott volt az órái előtt, szorgosan jegyzetelt és – a többi tantárggyal ellentétben – mindig remekelt. Amit a legtöbbre tartott Balogh tanár úrban, az az, hogy nem csak remekül magyaráz, hanem érdeklődik is a tanulók véleménye iránt, s úgyannyira értékeli, ha ő mond valami érdekeset, mintha Kis Zoé mondta volna. Talán jobban is.

 Eszter, belefeledkezve Balogh tanár úr gondolatláncába, a látszólag kusza, pedig valójában precíz irodalom jegyzettel szemez. Olyan, mintha egy régi ismerőssel beszélgetne: nosztalgikus, lágy és bársonyos illatú. Esztert békés, és egy megmagyarázhatatlan, ellenben kellemes érzés keríti hatalmába. Nem létező karok ölelik, nem létező ajkak csókolják. Van egy állapot, amikor az ember minden ok nélkül boldog. Ő most épp ezt éli át.

– Ön mit gondol, Eszter? – kérdezi Balogh tanár úr váratlanul, és hirtelen csend telepszik az osztályra.  

Eszternek kell egy pillanat, mire észbe kap. Elgondolkozik, a szavak összevisszasága, ami a fejében hullámzik, lassanként mondatokká formálódnak.

– Kosztolányi előszeretettel ütközteti össze a belső értékeket a külső kényszerekkel. A történet, ahogy a tanár úr is mondta, akkor bontakozik ki igazán, amikor Kornél magára marad az iskolában. Retteg a leendő osztálytársaitól, s hogy mi van akkor, ha esetleg nem fogadja be őt a közösség – Eszter szépen, artikuláltan beszél, csevegő hangon. Fodrozódó mondatok kúsznak elő a torkából.

– A félelme beigazolódik, és az osztályban végül „ez”-ként hivatkoznak rá a többiek, ezáltal mintegy tárggyá válik. Végül, ahogy akkor is, amikor valaki beteszi őt a terembe, itt is egy külső erő, a tanár az, aki rendet teremt, és, ami a legfontosabb, – egyre több fürkésző tekintet libben felé, csípik a bőrt, marják a húst, a hangja elcsuklik egy pillanatra. – ráveszi az érzékeny és betegeskedő kisfiút, hogy a cselekményben először, ahogy az író fogalmaz, „bátran és értelmesen” szólaljon fel. Talán ebből látszik, hogy mindig van valami felsőbb hatalom vagy cél, ami cselekvésre késztet minket, ha akarjuk, ha nem… – Eszter a végét már inkább csak elhadarja, összevissza kapkodja a levegőt, a kezeit tördeli a pad alatt.

– Nocsak – feleli mosolyogva Balogh tanár úr, feljebb tolva szarukeretes szemüvegét. – Ez valóban említésre méltó. Elragadóan frappáns volt, köszönöm.

Eszter viszonozza a mosolyt, majd gyorsan lehajtja a fejét.

 Megígéri magának, hogy soha többet. Balogh tanár úr már tovább is fűzi a gondolatmenetet, álmodozó hangján, Eszter pedig remetévé válásának részleteit dolgozza ki agyban pálcika emberekkel illusztrálva a lap szélén. Pontosabban egy emberrel és három elegáns pálmafával. A szorongás visszatér belé, és erősebb, mint valaha. Észre sem veszi, hogy eltelik tíz perc.

– De tanár úr, – kezdi Katona Dávid drámaian, miközben a táblához sétál, és lehajol, a valahogy odakeveredett tolláért  – ha én lennék ő, mármint Kosztolányi, akkor én tuti nem szórakoznék azzal, hogy ilyen ködösen fogalmazok. Leírtam volna, amit akarok, aztán tessék, elemezzék, engem meg hagyjanak.  

– Nos, ebben nem kételkedünk, ahogy már abban sem, hogy hord alsónadrágot. Kérem, húzza feljebb a farmerját, legyen oly kedves.

Eszter kuncog, a hangja elveszik a diákok hangjának orkánjában. Azért örül, hogy senki nem tudja meg, milyen szánalmasan és idegesítően nevet. A hang valahol egy haláltusáját vívó láma, és egy forró, nyári aszfalton csikorgó autógumi között inog.

– Azt hiszem ez lesz a végszavunk – csendül fel újra Balogh tanár úr bariton hangja. – Egy élmény volt, szokás szerint.

Az osztály, mit sem törődve azzal, hogy még akad mondanivalója, pakolni kezd. Balogh tanár úr nem jön zavarba, sőt még lelkesebben mondja a magáét, feltéve, ha ez lehetséges.

– Ne felejtsék el, holnapra várom a beadandóakat, és a késések okvetlenül mínuszt jelentek.

– Akkor is, ha világmegdöntő vagyok? – kérdezi vihogva Fehér Noémi. Eszter legszívesebben hozzávágna valamit. Nehezére esik elhinni, hogy ember lehet olyan buta, mint az a lány. Összeszorítja a fogait, lenyeli a szitkokat.

– Pontosabban világmegváltó – korrigál Balogh tanár úr, miközben a papírjaival zörög, és a többiek újfent nevetnek. – A minőség pedig nem jelent feloldozást a felelőtlenség alól.

– Tanár úr, emlékszik, mondta, szóljunk, ha sznob – így Bognár András – Na, most szólok.

– Nohát. Ez esetben elnézést kérek.

Eszter arcára visszakúszik a mosoly, csendben pakol, fel-felpillanat, és szemléli, amint a barátságos hangulat lágy ködként lebeg körös-körül. Amint Balogh tanár úr távozik, viszi magával azt is. Eszternek egészébe jut, hogy ő is ilyen ember akar lenni.

– Ügyes voltál! – billen elé Zoé, aki gyönyörű, mint mindig – Mármint huh. Nekem ilyen sose jutna eszembe. Viszont ha belegondolsz, olyan egyértelmű!

– Ömm. Kösz’ – dünnyögi megszeppenten, öntelten akar vigyorogni, de képtelen rá, bármilyen nagy is a kényszer.

– Ugyan, ugyan! – sziporkázik Zoé, majd az ajtó felé kapja a pillantását, ahol már egy egész türelmetlen tömeg vár rá.

– Majd holnap találkozunk! Szia – integet, és kecses lépésekkel elsiet, minden bizonnyal abba a cukrászdába, amiről még történelem előtt beszéltek.

Eszter ott marad kettesben az idétlen pislogásával.

– Hát, izéé. Igen, majd holnap. Gondolom – teszi hozzá némileg halkabban Zoé távolodó alakja felé pillantva. Bizonytalanul lép előre egy arasznyit.

Kibámul az ablakon, és zavarában azt gondolja:

Ezek szerint most féltékeny rám?

Eszter bólint. Minden jel erre mutat. Így kell lennie. Önelégült mosoly ül ki az arcára, miközben kisétál a teremből, dobálja a lábait, ahogy a lelkes kisgyerekek.

A folyosóra kiérve újfent felveszi megszokott gyilkos-pillantású-márványszobor stílusát.

Immáron a kollégiumi szobája ágyán ül, ölében a laptop, és szenvedve szemez a tankönyvkupaccal az íróasztalán. (Ötös pont: tanulj végre rendesen.) Mindig is megvolt a magához való esze, de ehhez még lusta is volt, mint a fene. Jobbára erős közepes volt, amikor figyelt is órán, és általában figyelt, mivel nem akadt senki, aki elterelje a figyelmét. Ha így tekintünk rá, az egyedüllét rengeteg előnnyel kecsegtet. De koránt sem eléggel.

Eszter tekintete gyorsan vándorol a laptop és a tankönyvek között. Egymást méregetik ő és a könyvkupac. Eltelik egy perc, de egy órának tűnik. Végül úgy dönt, a sorozata érdekesebb, és amúgy is a holnapi matematika dolgozata koránt sem lehet olyan nehéz. Lelkiismeretét lecsitítva indít el egy újabb epizódot, ám nem büszke magára, amiért így dönt.

Röpke ötven perc múlva feltérdel egy székre, és kinyitja az ablakot magával szemben. Az ajkai közé nyom egy szál cigarettát és rákönyököl az ablakpárkányra. A Nap már pusztán egy fakó fénykorong a messzeségben. Eszter hajába belekap a szellő, lágyan fodrozza a füstöt körülötte. Figyeli, amint kósza diákok mászkálnak az udvaron, gondolataiban újra éli az elmúlt órákat, a ki nem mondott szavak égetik a torkát. Gyávának érzi magát, kétségbeesettnek, és bizonytalannak, de leginkább üresnek. Szemét marja a füst, és a feltörekvő könnyek. Oh, az a sok elszalasztott lehetőség! Pedig milyen sorsfordítóak lehettek volna! – gondolja.   

Amikor hirtelen egy férfialak kezd integetni felé, Eszter hátrahőköl, és kis híján leborul a padlóra, ám szerencsére most megússza. Hunyorogva próbálja beazonosítani az illetőt, de aztán egy emelettel alatta valaki kikiabál az ablakon, a továbbra is nagyban integető pedig közli vele, hogy hamarosan ott van.

Eszter grimaszol, majd egy füstkarikát fúj ki a világba.

A cigaretta mutatja az idő múlását. Egy ponton már csak egy kis csonk. Eszter elnyomja az ablakpárkányon, majd kipöcköli. Feltápászkodik a székről, kinyújtózik, a csontjai elégedetlenül ropognak. Tesz három nehézkes lépést, és arccal beledől a mosópor illatú ágyneműbe, halkan nyekken, amikor a lába nekiütközik az ágykeretnek.

Elér arra a pontra, hogy már csak aludni szeretne egy kicsit. Valahol mélyen azt kívánja, sikítva, fohászkodva az általa megtagadott istenekhez, hogy hadd szűnjön meg önmaga lenni. Az alsó ajkára harap, és egy bölcsebb énje megnyugtatja. Jó vagyok én így – suttogja a gondolat leírhatatlan hangja a fejében – Csak kell még idő. A saját szavai, mégis idegenek és távoliak. A tüdeje szúr, az agya egy rég elfeledett dallam szerint lüktet.

Simon Eszter már megszokta, hogy egyedül van, és szellemként bolyong az osztálytársai között. Szerinte három népszerűségi szint létezik, előnyök szerint a következő sorrendben: népszerű vagy; nem vagy népszerű és észre sem vesznek; nem vagy népszerű, de észrevesznek. Az utóbbinak mindig sírás a vége: a népszerűek a nevetéstől, te pedig a vér nélkül vérző seb miatt a lelkeden. Ők elfelejtik a könnyeiket, te a sajátjaidat soha. Álmatlan éjszakákon kísért majd, s látod magad előtt azt, aki lehettél volna, ahelyett, ami most vagy. És abban az önmagadról elképzelt képben tökéletesebb vagy, mint ami valaha is lehetnél, alakuljon bárhogy.

Simon Eszter tudja jól, átélte már. Túlélte. Éveken át megrendíthetetlenül hitt abban, hogyha kitart, csak még egy kicsit, azt kapja, amit érdemel: barátokat. Embereket, akik meglátják, több ő annál a barátságtalan arcnál, sokkal több. Régen hitt ebben, mást sem csinálhatott. Aztán idővel rájött, nem így működik a világ. Eldöntötte tehát, ha senki más, majd ő tesz valamit. Kiharcolja magának a szeretetet.

Eszter az arcát a párnába nyomja, lábaival a levegőben kalimpál, hason fekve.

– Na, de majd holnap... – dünnyögi elveszetten. Hangjában nincs erő.

Holnap majd jobb lesz, holnap már ki meri mondani, meg meri tenni, amit ma nem. Holnap minden jó lesz.

Ezzel hitegeti magát több, mint három éve.

És fogja is, amíg nem találkozik Vele.

Addig még tíz év telik el.